Grendorf-Balogh Melinda

Négygyermekes család első gyermekeként születtem 1984-ben Budapesten. Kisiskolás koromtól a Teológia elvégzéséig a Pestszentlőrinci Evangélikus Egyházközség volt lelki otthonom. 1996 és 2003 között a Deák Téri Evangélikus Gimnázium tanulója voltam. 2002-ben kaptam elhívást a lelkészi szolgálatra, és azóta végzek gyermek- és ifjúsági munkát egyházunkban. 2009-ben végeztem az Evangélikus Hittudományi Egyetemen, és ebben az évben ordinált Gáncs Péter püspök Pestszentlőrincen.

Egy évet szolgáltam a Pesti Evangélikus Egyház Deák téri Gyülekezetében.Az Országos Iroda Gyermek- és Ifjúsági Osztályán dolgoztam 2009 nyarától 2013 nyaráig. 2009 óta vagyok a Kisdeák Evangélikus Óvoda hitoktató lelkésze. Férjem, Grendorf Péter mellett másodlelkészi beiktatásomig (2018.09.29.) önkéntesen indítottam újra a legkisebbek és hozzátartozóik gondozását, és ma már több szolgálati területen érjük el a gyermekes családokat. Férjemmel 2008-ban kötöttünk házasságot, három kislányt nevelünk.

Másodlelkészi beiktatásom igehirdetése még sokat elmond rólam:

Mert ahol a kincsed van, ott lesz a szíved is.

Lk 12,34

Kedves Mindannyian! Minden történet korábban kezdődik annál, mint ahogy mi azt megismerjük. Minden történetnek van egy előtörténete. Férjem, Péter nemrég ezekkel a mondatokkal kezdte egyik igemagyarázatát. Talán azt gondolják a testvérek, hogy ezt most első körben magamra szeretném alkalmazni, miszerint lelkészfeleségként, a gyerekek és édesanyák között végzett több száz szolgálat után, már ideje volt, hogy az angyalföldi evangélikus gyülekezettel való kapcsolatom hivatalos formát öltsön, hogy irodalmi példával éljek, az igencsak hosszúra nyúlt bevezetés után a lényegre, a tárgyalásra térjünk.

De nem hiszem, hogy ez az alkalom a révbe érésről, vagy a lelkészi szolgálat ünnepléséről, kell, hogy szóljon. Sokkal inkább arról, hogy Isten hogyan mutatja meg jelenlétét és elhívását mindannyiunk életében. Az én történetem előzménye sok kisiskolás, majd egyházi gimnáziumi hittanórán, áhítaton, gyülekezeti ifjúsági órán és istentiszteleten való részvétel. És megharcolt külső és belső elhívással 2003. május 11-én hallgattam Pintér Karcsi bácsi (nyugdíjas iskolalelkész) nagybetűs életünket megalapozó igehirdetését a gimnáziumi ballagási istentiszteleten, várva az érettségit és a teológiai felvételit. Ez az alapige volt az, amit kértem esperes úrtól is (Cselovszky Ferenctől), hogy ezzel indítson útnak ma ő is. Minden féltve őrzött dolognál jobban óvd szívedet, mert onnan indul ki az élet! Péld 4,23 A teológián töltött évek alatt íróasztalom felett tartottam ezt az igét a falon, mert újból és újból tudatosítani akartam magamban, hogy ha a szívem a helyén van, ha Isten kezében van, ha igéje által irányítja az élemet, akkor az úgy fog alakulni, ahogy Isten terve szerint a legjobb, és Ő nem akar nekem rosszat. Én nem biztos, hogy azt aktuálisan éppen a legjobbnak érzem, de nem az a fontos. Hanem egyedül az, hogy a szívem a helyén legyen.

Úgy készültem, hogy nem megyek férjhez, mert egyházi gimnáziumban lelkészgyerekekkel körülvéve azt láttam, nagyon kevés a jó példa, a szolgálat oltárán feláldozzák a lelkészek a családjukat. Aztán Isten terve más volt, és amikor már házaspárként az ordinációra készültünk, segélykérőn ez az ige került szentelési meghívónkra a 139. Zsoltárból: Vizsgálj meg, Istenem, ismerd meg szívemet! Az azóta eltelt bő kilenc évben sokszor kellett önvizsgálatot tartanom, hogy hogyan tovább. A lehetőségek nem záporoztak, de a feladatok igen. És igyekeztem mindig azt a kérdést feltenni magamnak: ezek közül mi szolgálja az Isten ügyét, mi az, ami tényleg az én feladatom, és mi nem bontja meg a családi életünk biztonságát, kiszámíthatóságát. A szívemben ma is ott kiabálnak a kérdőjelek, hogy jó helyen vannak-e a feladatok rangsorolva az életemben.

A választott alapigém a 15 éves útmutatásra való válaszként, a Máté szerinti evangéliumban a Hegyi Beszédben található, de Lukács által is megőrzött Jézusi mondat, az anyagi javakkal való helyes bánásmód gondolatmenetét zárja le. Jézus földi élete során is megtapasztalta, hogy az emberek sokkal könnyebben ragaszkodnak azonnali megelégedettséget kínáló dolgokhoz, mintsem terveznek hosszú távra Isten ígéreteibe kapaszkodva. Ahol a kincsed van most, azt tölti be majd az életedet. Mondhatnánk így is Jézus szavait. Mert a szív az egész ember, nemcsak a fizikai élet kiindulópontja. A Biblia tanítása szerint a lelki élet helyszíne, az érzelem mellett az értelem, az akarat, az erkölcsi élet központja. Hogy mit engedek be a szívembe, az nem pusztán emocionális döntés. Hanem minden lehetőség benne van, amitől az ember a méltóságát kapja, és amit el is veszthet.

Mit engedek be a szívembe, én döntöm el. És mi tölti be igazán? Mi az, ami nélkül elveszítené az életem az értelmét? A házastársam, a gyermekem, a munkám, az anyagi biztonságom, az egészségem, a hobbim? Annyi minden szoríthatja ki Isten uralmát az életünk felett. Mert ami fontosabb nála, az viszont a döntéseim mozgatórugója. Márta lányunk óvodás szülőértekezletén kérték az óvónők a szülőktől, hogy ne zokogjanak együtt a gyerekkel a reggeli elvállásnál, mert így a gyermeken a félelem és szomorúság uralkodik el.  A bizonytalanság, a következetlenség nem opció a keresztyén ember szempontrendszerében sem.

Ha valami vagy valaki tartósan elvonja az ember figyelmét Istenről, akkor a szíve nem Jézus hatalmában alatt van, és nem Ő irányítja az ember életét.  Ha viszont Isten ígéreteivel van tele a szívem, ha az Ő országát kerestem, és megtaláltam, és hiteles élettel vezetek hozzá másokat is, akkor mindezekről Ő gondoskodik. Nem biztos, hogy úgy és akkor, ahogy én szeretném, de biztosan úgy, ahogyan valóban szükségem van rá, és ahogy az Ő terve szerint JÓ nekem.

 „Mutasd meg kincseidet, megmondom ki vagy!” – egy evangélikus áhítatos-könyvben olvastam Jézus e szavainak magyarázatát, amikor felfedeztem ezt a mondást! Sokáig elsőszülött lányunkat, Katát becéztem így: Kincsesládikó. Születésével úgy éreztem, Isten új dimenziókat nyitott meg az életemben. Aztán, ahogy növekedett, egyre inkább láttam, hogy Isten óriási felelősséget is tesz vállunkra: emberpalántát kell formálni belőle sokszor erőtlen eszközökkel. S minden, ami jó benne, Istentől az, nem tőlem. A kincs forrása maga Isten, az élet adója és fenntartója.

És ezektől nem is várhatjuk a jövőnk biztonságát. A kényelmet esetleg, ráadásul nem oldja meg az élet végső kérdéseit, csak elaltat ideig-óráig kielégítő élményekkel, válaszokkal. Legkisebb lányunkkal sétáltam reggel az utolsó nyárias meleg napok egyikén a körúton, amikor meglátott egy fagyis kirakatot, és szólt, hogy szeretne vanília fagylaltot enni. Odaléptem a pulthoz, de még nem volt felcímkézve a választék. Így bizonytalanul megkértem a pultost, hogy adjon egy gombóc olyan fagyit, ami leginkább hasonlít a vaníliához. Ránk mosolygott, és azt mondta: van vanília, és azt ad. A találgatásom tehát félrevezető lehetett volna, ha nem őszinte az eladó. Bár bátor a hasonlat, de Isten is ennyire egyenes velünk, hiszen Jézus Krisztus földre jöttével a lehető legvilágosabban felcímkézte, kit érdemes egyedül választanunk életünk irányítójaként, hogy minek mi az értéke az életünkben, és mi hová vezet.

Minden féltve őrzött dolognál jobban óvd szívedet, mert onnan indul ki az élet! Vizsgálj meg, Istenem, ismerd meg szívemet! Mert ahol a kincsed van, ott lesz a szíved is. Az én életem mérföldköveit mindig szíves igék határozták meg. A Bibliában a legújabb fordításban 436 szíves ige van, így még hiszem, hogy tartogat néhányat számomra Isten a lelkészi szolgálatban és családi életemben. … És remélem sokakkal megoszthatom még ezeket Isten dicsőségére!

Grendorf Péter

Most azért menj! Én leszek a te száddal, és megtanítalak arra, hogy mit beszélj!”

2Móz 4,12

A gyerekkoromat meghatározta, hogy dadogtam. Ez a helyzet szüleim szeretete és türelme mellett is nagyon megterhelte a gyermekkoromat. Édesapám egyszer elvitt egy neves logopédus-professzorhoz, aki azt mondta, ha tizennégy éves koromig nem növöm ki a beszédhibámat, meg kell barátkoznom vele egy életre. Azok előtt tudtam csak beszédben folyamatosan kifejezni magam, akik közel álltak hozzám, ezért kerültem is minden nyilvános beszédhelyzetet. Közönség előtt legfeljebb előre jól begyakorolt szöveget tudtam elmondani. Persze, ahogy múltak az évek szerettem volna tetszeni a lányoknak. Rájöttem, hogy csak a zenén keresztül tudom megmutatni magamat. Elkezdtem basszusgitározni. Amikor az érettségin az elnök megkérdezte, mi akarok lenni, azt mondtam, hogy rocksztár.

Ennek megfelelően a Kőbányai Zenei Stúdióban tanultam tovább. Ott, a zenetörténet órákon Bach János-passióját is elemeztük. Ennek hatására kezdtem érdeklődni a bibliai történetek iránt, maximális kétellyel. Akkoriban a keresztényeket szűklátókörű, intoleráns embereknek tartottam. Az igazat megvallva egyetlen élő hitű, tudatos keresztényt sem ismertem személyesen. Mi nem jártunk templomba, meg se voltam keresztelve. Mégis éppen édesapám bátorított, hogy mielőtt elvetek valamit, vizsgáljam meg alaposan. Ő adta a kezembe először a Bibliát. Nem sokkal ezután – ez 2000-ben volt – lementem a Deák téri evangélikus templomba, egy Lutheránia kantáta-estre. Igehirdetés is hangzott, Salamon templomszentelési imájának egy részlete volt az alapige (1Kir 8,27-30). Nekem akkor még minden nagyon idegennek tűnt.

A kantáta-est után, először csupán kíváncsiságból, majd később egyre tudatosabban, minden vasárnap ott ültem az istentiszteleten. Mindig kikerestem az aznapra előírt igeszakaszt. Ma már tudom, hogy Isten így mutatta nekem az utat. Megértettem, hogy az, amit addig hallottam Jézusról, az köszönő viszonyban sincs azzal, ami a Bibliában le van írva, és ami az istentiszteleteken elhangzik. Kezdetektől fogva nagyon fontos lett számomra Krisztus személye. Az istentiszteleteken róla hallottam, Ő keresett engem. Luther Márton azt írja: „A Szentlélek nem tud másról beszélni, mint Krisztusról”.

Két hónap után eljutottam odáig a Máté evangéliuma olvasása közben, amikor a „Hegyi Beszéd” végén így jellemzi az evangélista Jézus beszédének hatását: „a sokaság álmélkodott [Jézus] tanításán, mert úgy tanította őket, mint akinek hatalma van” (Mt 7,28-29). „Mint akinek hatalma van” – sokáig ízlelgettem ezeket a szavakat, mert ekkor már ösztönösen tudtam, hogy itt valami sokkal többről van szó, mint amit én egészen addig gondoltam erről. Magamban viszont még nem voltam elég biztos és néha a félelem is eluralkodott rajtam, hogy a végén még hívő leszek – és talán furán hangzik, de nem akartam azok közé a keresztények közé tartozni, akik addig nem voltak számomra vonzóak. Közben a zenélést sem hagytam abba, elvégeztem az iskolát, és egy nagyon jó zenekarba kerültem, akikkel rendszeresen volt lehetőségünk koncertezni, ami biztos megélhetést biztosított számomra.

A fordulópont egy vasárnapi istentiszteleten történt. Egy idős lelkész – későbbi lelki atyám – hirdette az igét, Jézus szavait idézte: „És ahogyan Mózes felemelte a kígyót a pusztában, úgy kell az Emberfiának is felemeltetnie, hogy aki hisz, annak örök élete legyen őbenne” (Jn 3,14-15) – és akkor egyszerűen azt éreztem, hogy ez az igehirdetés csak nekem szól, hogy aki hisz, aki felnéz a keresztre, az megmenekül!

„Okoskodsz vagy hiszel nekem?” – fogalmazta meg az igehirdető az Úristen ki nem mondott kérdését. Ekkor én egészen konkrétan éreztem, hogy itt, most ez a kérdés nekem szegeződik. A másodperc töredéke alatt belekerültem a történetbe, és ettől kezdve Jézus kereszthalála és az én életem között közvetlen lett a kapcsolat. Megértettem, hogy az egész jézusi történet, a bűnbocsánat, a megváltás értem történt. És aki számára ennyire fontos az én nyomorult életem, nem fog elhagyni soha többet. Halálommal annyi fog történni, hogy Jézus ott vár a gyöngykapunál, és azt mondja: „Gyere, foglald el a számodra elkészített helyet”.

Huszonegy éves koromig csak kerestem, és egyszerre csak világossá vált számomra, hogy egyedül Jézus az, aki üdvösségre visz, hogy e kegyelem, amelyben ő részesít, a feltétlen szeretet és a radikális igazság tökéletes egysége.

Ez után az egész életemet felforgató egzisztenciális alapélmény után azt gondoltam, ha ezt elmondom a környezetemben, majd mindenki örül ennek, de ez egyáltalán nem így történt. Sőt mintha egyfajta – komikusnak is mondható – ellen-evangelizáció indult volna meg. „Tönkre teszed az életed, ha feladod a szabadságod” – mondta több barátom is. De én biztosan tudtam már, hogy nekem el kell indulnom ezen az úton, és semmit sem kell teljesítenem, mert Jézus már megnyerte nekem a versenyt, és hálából, örömmel adok oda ezért mindent.

Annyi kép él a fejünkben a megtérésről, hogy hogyan jut el valaki a lelki vakságból a látásra, és persze mindennek ellen is lehet állni, de ha már elkezdünk keresni, az már azt jelenti, Isten előkészít. Isten azt akarja, hogy minden ember üdvözöljön, mégis sokan lelki értelemben halottak maradnak. A hitnek ugyanis gyakorlati következményei vannak. A kereszténység a szó legszigorúbb értelmében nem vallás. A vallás lényege az embernek a törekvése a természetfelettihez, hogy én törekszem valami magasabb felé. A kereszténység pedig azt mondja, hogy minden el van rendezve, mert itt, most Isten a cselekvő. Amikor egyszerre csak elkezd áradni a kegyelem felénk, aminek fényében kell átalakítanunk az életünket. Istentől könnyű bocsánatot kérni, de a saját környezetünkben ezt megtenni, annál nehezebb. Az ember pontosan érzi, hogy minden átalakul azáltal, hogy felismeri, a bűnbocsánat valóságát, hogy Jézus Krisztus magára vette a bűneink ítéletét helyettünk.

Tudtam, hogy nem folytathatom úgy az életemet, ahogyan eddig. Végleg befejeztem a koncertezést, és hirtelen szinte minden barátommal megszakadt a kapcsolatom, de nem féltem, mert éreztem, hogy valami olyan erős, belülről jövő létfontosságú fordulat történt velem, ezért boldogan hagytam ott mindent. Máig sem értem miért, de nem éreztem áldozatnak.

Időközben, ahogyan haladtam a hit útján, és kerestem, hogy milyen pályát szán nekem az Úr, egyre inkább indítást éreztem arra, hogy lelkészként szolgáljam Megváltómat. De ez képtelenségnek tűnt, hiszen a nyilvános beszéddel még mindig komoly problémáim voltak! Amikor lelki atyámmal megosztottam a tervemet, akkor valami olyasmit mondott: „Péter, ez akkora képtelenség, hogy biztosan Isten akarata”.

Eközben az életem úgy alakult, hogy behívtak katonának. Polgári szolgálatosnak jelentkeztem, és a Deák Téri Evangélikus Egyházközségbe kerültem. Meghatározó időszak volt ez, nagy hatással voltak rám a gyülekezet lelkészei, akik szinte kollégaként kezeltek, szeretettel segítették csetlés-botlásaimat, és szinte észrevétlenül készítettek fel a teológiára.

Emlékszem a felvételin olyan lassan beszéltem, minden szót kétszer átgondolva, hogy a bizottságot sikerült meggyőznöm arról, hogy én egy ilyen lassú, megfontolt fiú vagyok.

Már elsőéves teológushallgató voltam, amikor beosztottak az egyik reggeli áhítatra igehirdetőnek. Úgy gondoltam, ez az alkalom lesz, amikor majd elmondhatom bizonyságtételem. Lelkiismeretesen felkészültem, és amikor ott álltam a szószéken egyszerre csak éreztem, hogy hang nem jön ki a torkomon, csak dadogni tudtam, borzasztó volt – körülbelül két percig tartott az értelmetlen erőlködés a szavak kimondásával, majd lejöttem a szószékről. Nem volt botrány, de engem ez az élmény teljesen összetört. Hiszen mindenki számára – de elsősorban magamnak is nyilvánvalóvá lett, hogy alkalmatlan vagyok!

Még aznap este elhatároztam, hogy otthagyom a teológiát. Másnap reggel, kinyitottam az Útmutatót, és szemem elé került a következő ige: „Most azért menj! Én leszek a te száddal, és megtanítalak arra, hogy mit beszélj!” (2Móz 4, 12) Az Úr mondja ezt Mózesnek, aki alkalmatlanságára hivatkozik kifogásként, mondván „nehéz ajkú, nehéz nyelvű” ember ő, küldjön mást a fáraóhoz, aki alkalmasabb. Akkor értettem meg azt az elementáris erejű igazságot, hogy amit Isten ígér, azt biztosan megtartja. Hogy az alkalmasság egyedül az engedelmességen múlik. Hogy egyet kért tőlem, hogy azt mondjam, amit ő akar mondani általam.

Visszatértem hát az egyetemre és az évek során egyre inkább feloldódott a dadogásom. Hogy ma már lelkészként dolgozhatok, ez számomra csoda, és minden nap hálát adok Istennek érte, mert számomra a nyilvános beszéd még most sem természetes, és talán soha nem is lesz az. Hogy meddig tart ez az állapot? Ki tudja? De addig egyet teszek: Megváltómat hirdetem, akinek köszönhetek mindent! Tőle kaptam a feleségemet, gyermekeimet és a hivatásomat is. Ha újra visszatérne a dadogásom? Az életemet már akkor sem ez határozza meg.