Történetünk

A templom fölszentelésének 50. évfordulójára 1988. október 30-án.

Néhány apró változtatással a 80. évfordulón 2018. október 14-én.

Ötven év hosszú idő egy ember életében, de általában igen kevés egy templomnak. Viszontagságos ez a rövid történet, mely a mi templomunk fölszentelését megelőzte, s az is, ami követte.

Amikor 1919-ben Rimár Jenő, mint a Fasori templom körzetéből Angyalföldre kiküldött hitoktató lelkész (Gizella úti otthonából gyalog vagy kerékpáron átjárva) megkezdte az evangélikusok összegyűjtését, az istentiszteleteket a Váci út 61. sz. alatti iskola tornatermében és az Üteg utcai polgári iskolában tartották. Elsősorban a gyerekeket sikerült összegyűjtenie, majd egyre inkább jöttek a felnőttek is.

Az evangélikusok az Angyalföldi Luther Szövetségben szervezkedtek Rimár Jenő és Láng Gusztáv elnökletével, s már 1923-ban megindult a gyűjtés a templomra. (Valamikor a húszas évek végén, a harmincas évek elején a főváros telket bocsátott a gyülekezet rendelkezésére, hogy azon templomot építsen. A kikötés az volt, hogy ha tíz éven belül nem épül meg a templom, visszaveszi a lehetőséget.)

A részvétel az istentiszteleteken egyre emelkedett és a templomalap is évről évre nőtt, pedig Rimár Jenő 1934-es jelentése szerint Angyalföld „a fővárosnak a nyomortól talán a legsújtottabb kültelki része”. Némely évben mindössze 1.000 Pengő körüli összeggel járultak hozzá a hívek a templomalaphoz, mely az első költségvetés 160.000 pengős előirányzata mellett elenyésző összeg, Rimár Jenő mégis elégedett volt, hiszen 1935-ben – mint írta – a kenyeret adó gyárak helyét ócskavastelepek foglalják el, „a jobban öltözött munkásosztály mintha eltűnt volna”, és sokan vannak olyanok is, akik „szegényes öltözetük miatt az istentiszteleteket restellik látogatni”. 1936-ban pedig „a fokozottan nehéz életviszonyok és nélkülözések közt élő és legnagyobbrészt szegény egyháztagok helyzete mindig súlyosabbá válik”. Az istentiszteletek látogatottsága mégis egyre inkább növekedik.

 (Felvetődött, hogy nem lehetne-e a templomtelket egy központibb helyen – esetleg a  Róbert Károly körúton – levőre cserélni, de a főváros erre nem volt hajlandó.) Így a templomépítés ezen a helyen kezdődött meg. A hívek adakozásán kívül a külső és a közegyházi segítség is hozzájárult a templomépítés megvalósulásához. (A bejárat melletti emléktábla szerint Petz Lajos hagyatékát, egy tokaji szőlőbirtokot, amelyet a Pesti Evangélikus Egyházközségre hagyott, annak presbitériuma eladta és az angyalföldi templom építésére fordította.) 1937. június 27-én 1.300 ember jelenlétében az oltártér alapfalában elhelyezhették a templom alapkövét. A kiküldött 4.000 meghívó többségét a hívek maguk kézbesítették, csak kétszázat adtak postára. Kemény Lajos esperes mondott beszédet, Rimár Jenő imádkozott. Az épület még a tél beállta előtt tető alá került, bár a jelentések a munkálatok elhúzódásáról panaszkodnak. A következő, 1938-as év májusától már a templom alagsorában tartották az istentiszteleteket, az el nem készült ablakok helyére abroszokat feszítettek.

Raffay Sándor püspök szentelte fel a kész templomot, pontosan ötven éve, 1938. október 30-án. Még ebben az évben, december 18-án szentelte fel Kemény Lajos esperes a Láng család által adományozott 4 mázsás harangot. A gyülekezet szerezte be a még hiányzó vörös márvány keresztelőkövet, megépíttette az alagsori színpadot, ruhatári fogasokról, szeretetvendégséghez asztalokról gondoskodott. A templompadokat a Deák téri templomból kapták, ahol újakat készíttettek. 1943 húsvéthétfőjén szentelte fel az új oltárképet, Raksányi Dezső művét, az esperes. A kép az emmausi tanítványok történetét eleveníti meg.

1941-től Rimár Jenő lett az önálló lelkészi kör első beiktatott lelkésze.

Nem változott a szegénység. 1941-ben 129 családnak adtak rendszeres segítséget, kéthetente 5-600 élelmiszerjegyet kaptak a fasori gyülekezettől és adtak tovább a rászorulóknak. 1942-ben már 300 családnak adnak karácsonyi segélyt és csomagot. Az egyik szeretetvendégségen 50 sebesült katonát látnak vendégül. S már ekkor elhangzik a panasz, hogy a templom és az alagsor nem fűthető megfelelően. 1943-ban nem szólnak már a munkanélküliségről, de szóvá teszik a háború demoralizáló hatását.

1944. szeptember 14-én éjjel közvetlen veszélybe kerül a templom, amikor porig ég a közeli Mezőgazdasági, Fegyver és Gyutacsgyár, és gyújtóbomba lobbant lángot a szomszédos fatelepen, ahol 25 vagon fát raktároznak. Az oltáshoz a templomudvarról viszik a vizet kerti locsolótömlővel. Néhány nap múlva, szeptember 19-én betörnek az ablaküvegek, és néhány ablak tokostul szakad ki a bombázás keltette légnyomás következtében. Az istentiszteleteket légiriadók és bombázások zavarják meg, de még Budapest ostroma idején is csak egyetlenegyszer marad el istentisztelet (1945. január 6-án), amelyeket az óvóhellyé alakított alagsorban tartanak meg. Az udvaron magyar, német, majd szovjet ágyukat és aknavetőket állítanak fel, az alagsorba katonák szállásolják be magukat. Egy alkalommal 30 pár lovat akarnak a templomba kötni, de Rimár Jenő az oltárképre mutatva eléri, hogy máshová vigyék őket.

A háború szomorú mérlege 10 légiakna találata a templomon, 4 légiakna találata a lelkészlakon, átlyukasztott toronykupola és megrepedt harang. Bár nem lehet istentiszteletet tartani benne, de megmaradt és áll a templom.

A háború végén, 1945 nagypéntekjén azonban ismét a templomban van az ünnepi gyülekezet. 1946-ban befejezik az ablakok üvegezését, 1947-ben elkészül az új, 721 kg-os harang, 1950-re állítják helyre a főbejárat sérült oszlopát és megrongált lépcsőfeljáróját, valamint a toronyablakokat. „Az Istentől való eltávolodás a főváros e részén lakók között a legnagyobb mérvű” – jelenti Rimár Jenő lelkész, aki 1953 elején hunyt el.

Az ötvenes évek nehézségeit csak tetézte, hogy 1956 októberében templomunkat újabb károk érték, melyeket az állam 110.000 forintos költséggel rendbehozatott ugyan, helyreállítva a templom és a lelkészlak tetőzetét, ereszcsatornáit. Állandóan szükséges volt valamilyen javítás, de átfogó felújításra a hosszan beteg és 1966-ban elhunyt Gádor András lelkésznek nem volt lehetősége. A hatalmas társadalmi változások gyökeresen megváltoztatták, lefékezték, részben meg is bénították az egykor eleven gyülekezeti életet.

A templom alagsorát nagy esőzések idején elöntötte a víz, nem egyszer a tűzoltókat hívták segítségül, de sokszor a hívek hordták ki a vizet vödörrel. A templomablakokat rendszeresen bedobták. Benczúr László lelkész 1966-ban elsőként ezekkel a feladatokkal találta magát szemben. Az ablakokra dróthálót szereltek, az alagsori csatornát elfalazták: megkezdődhetett az alagsor felújítása. 1972-ben fűthetővé tették a karzat alatti részt, 1973-ban belülről festették a templomot (tudtommal Kertész Géza felesége, Lujza asszony tervei szerint), 1974-ben kívülről tatarozták. 1976-ban pedig elkészült a 7 regiszteres, 400 sípos kis orgona.

Míg korábban a szegénység okozott gondot, Benczúr László 18 évi szolgálata alatt az életszínvonal emelkedése: a hívek százai költöztek el új lakásba, régi munkástelepek tűntek el és új lakótelepek épültek fel. Megszűnt az emberek kapcsolata a gyülekezettel, de a családoké is egymással. Nőtt a fogyasztás, nemcsak a tartós fogyasztási cikkekben vagy a kultúra kincseiben, hanem alkoholban is, és nőtt a közöny, de nemcsak vallási szempontból.

Négy évvel ezelőtt Káldy Zoltán püspök azzal (az egyébként helytálló) megjegyzéssel bocsátott el az angyalföldi gyülekezetbe, hogy „ott rendben vannak az épületek”. Még ugyanabban az évben, 1985-ben három helyen beázott a templom, egy helyen a parókia. Eredménytelen javítási próbálkozás után, megtakarítás fedezete nélkül kellett 800 négyzetméternyi tetőzet felújításába kezdenünk. A Kemikál Vállalat referenciaépületnek fogadta el templomunkat és ingyen szállított 500 négyzetméter bitumenes zsindelyt, mintegy 100-150.000 forint értékben, – de az a 400.000 forint kölcsön, melyből most már csak 100.000 nehezedik gyülekezetünkre, egy időben nyomasztó teher volt. A tetők 1986-os felújítása után a szennyvízcsatornát kellett felújítanunk az udvaron mintegy 160 méter hosszon, összesen vagy 200 köbméter földet is megmozgatva, olykor 4 méteres mélységet is feltárva, ami nagyon meghatározta a templom környékének a képét. A toronyba kezelőjárda került, amely lehetővé teszi az ottani ablakok karbantartását.

Illesse köszönetünk a legutóbbi munkákkal kapcsolatban (hangzott a beszámoló harminc évvel ezelőtt) a gyülekezet két nagy csoportját. Egyrészt azokat, a nőket és férfiakat, akik – bár ugyancsak benne vannak a nyugdíjas korban – sok munkában részt vettek: csatornaárkot ástak, vagy éppen visszatemettek, kerítéslábazatot betonoztak, takarítottak, tanácsot adtak, érdeklődtek, adakoztak és imádkoztak. Másrészt azokat, akik tudatosan most ünneplik az első templomszentelési jubileumot: azokat a 14-16 éves leányokat és fiúkat, akik mozi, séta, sport vagy más szórakozás, félek, olykor tanulás helyett is, eljöttek mindezekben segíteni. E segítségek nélkül még kevesebb otthonához kötött idős és magányos emberhez, még kevesebb betegágy mellé juthattunk volna el. Tudom, hogy nagyon sok a lemaradás.

Bizonyára többen vannak, akiknek a szívében megfordult a gondolat: nem túlságosan súlyos teher-e ez a nagy templom a mi sokkal kisebbé zsugorodott angyalföldi gyülekezetünknek? A mai napon adjunk hálát mindazért az áldásért, melyet ezen a templomon keresztül ajándékozott a mindenható Isten nekünk magunknak és másoknak.

Ragaszkodjunk templomunkhoz úgy, hogy figyelünk Isten igéjére és hallgassuk azzal a reménységgel, hogy ez a hajlék nem városképi jellegzetesség, nem múzeum lesz, hanem egy élő gyülekezet meleg, éltető, erősítő otthona.

Holnap még inkább, mint ma.

Áldjon meg ezzel az irgalmas Isten!

Lelkészi jelentések és korábbi összeállítások alapján, azokat kiegészítve (a kiegészítések zárójelben): dr. Reuss András